Mielőtt az ITAA-ba kerültem, úgy éreztem magam, mintha egy szikláról zuhantam volna le, és összetörve, egyedül fekszem a mélyben. Azt hittem, soha nem fogom tudni kihúzni magam a sötét, összetört gödörből, amit éreztem. Valami bennem tudta, hogy a túlélésem attól függ, hogy megmászom-e azt a sziklát és kihúzom magam, de a saját akaraterőmmel nem hittem, hogy képes leszek egyáltalán elkezdeni.
A szégyentől elborulva és legyűrve elrejtettem a szemem, és oldalra hajtottam a fejem. Tekintetemet a képernyőn megjelenő mozgó képre szegeztem, hipnotizálva magam, eltávolodva a bukott állapotomtól.
Egy hajnali 4-ig tartó streaming után este érkeztem az ITAA-ba. Arra ébredtem, hogy összetörtem a szakadék mélyén. Depressziós, szorongó, frusztrált voltam, és kétségbeesetten kerestem a megoldást. Nem tudtam elszakadni a képernyőtől, és nem tudtam így tovább folytatni. Megtaláltam az ITAA weboldalát, láttam, hogy 10 perc múlva lesz egy megbeszélés, és beszálltam.
Azon a napon a gyógyulófélben lévők arcai kezdtek előbukkanni a sziklaszirtből. Figyeltem a hangokra, amelyek visszhangoznak az élményemmel, és segítséget hívtam. Kötelek kezdtek megjelenni. Olyan emberek, akik ismerőssé válnak, leereszkedtek elém. Az egyik mélyen összekötő italt adott nekem, míg egy másik segített megvizsgálni a sérüléseimet. Egy másik felültetett, majd egy másik azt mondta: “Próbálj meg felállni!”
Remegve, de a saját lábamon megálltam. Azok, akik felépültek, azt mondták: “Van egy kiút ebből a helyből 12 lépésben. Csak egyesével kell megmászni őket.” Megmutatták a köteleket és a csigarendszereket. Azt mondták: “Nem kell egyedül kimászni. Kapaszkodj be ebbe a fickóba; jó mászó. Tudják, hogyan kell használni az útikönyvet.”
Még mindig éreztem, hogy egy súly lefelé húz. Vágytam arra a disszociatív állapotra, amivel a technológia beborítana. Úgy éreztem, hogy a könnyűség gravitációja magával ragad, kiszállva a nehéz érzelmekből és a kezelhetetlen életből. Miközben a képernyő hipnózisába akartam merülni, a tekintetem egy sokkal erőteljesebb megoldásra irányult. Ez volt a kulcs. Léptem egyet. Felmásztam az egyik párkányra, és ahogy megpróbáltam felemelni magam, valami felemelt.
Eddig a pontig azt hittem, hogy akaraterőre van szükségem ahhoz, hogy felhúzzam magam, de ez a hit csak fikció volt. Vannak gyűléseim és közösségem. Van egy felépülési programom. Vannak Lépéseim. Kapcsolatban állok egy általam felfogott Felsőbb Erővel. Van egy Szponzorom. Vannak emberek szerte a világon, akiket a nap bármely szakában felhívhatok. Ezeknek az emelőknek és köteleknek a teljes ereje megteszi azt, amit egyedül soha nem tudnék megtenni.
Még előttem állnak lépések, némelyik ijesztőnek és összetettnek tűnik. Mégis, ezen az úton egy bizonyos ponton elkezdtem megtapasztalni egyfajta erőnlétet. A szív és az elme erőnlétét; egy spirituális erőnlétet, ami segít mászni. Meredek falak vannak, kevés kapaszkodó vár rám, de nem eshetek messzire. A kötelem biztonságosan a közösséghez van rögzítve.
Nem én kezdtem ezt az utat. A kezdeti összetörtségem felkészített arra, hogy segítséget kérjek. Ez a segítség bőségesen érkezett, amikor beléptem az ITAA-ba és következetesen kisegítettem. Az együttműködés ezzel a támogatással tett alkalmassá. Most már képes vagyok álmodni.
Az oldal legutóbbi frissítése: 2023. szeptember 3
