Nyitott ablak

Nyomtatható PDF

Ötéves koromban az egyetlen televízió nálunk anyám hálószobájában volt, a lépcső tetején. Miközben néztem, egyre közelebb és közelebb mentem, hogy a képernyő egyre nagyobb részt töltse ki a látómezőmből. Néha az arcom az üveghez dőltem, és hagytam, hogy a színek elárasszák a szememet, miközben lassan előre-hátra forgattam a homlokomat, hogy érezzem a bőrömön a sztatikus bizsergést, és ízleljem a fogaimban a csípős elektromosságot. Mély és hipnotikus nyugalmat éreztem ezekben a pillanatokban, és a mellkasomat kellemesen hűvös zsibbadás töltötte el. 

Akkor még nem tudhattam, de ez az érzés életem egyik meghatározó vonásává nőtte ki magát. Legnagyobb társam és menedékem lett, mígnem annyira belém fonódott, hogy kis híján megölt.

A képernyők látványa titkos örömmel töltött el, amit úgy tűnt, csak én ismerek fel, mintha a világon túl és kívül állnának – egy varázslatos pillanat. Tízéves koromban megjelent az internet, és hamarosan megvártam, míg mindenki más elalszik, hogy leosonhassak a földszintre játszani és videókat nézni a családi számítógépen kora reggelig. Mielőtt pirkadat előtt visszabújtam az ágyba, szörnyű gyomorfájásra panaszkodtam, amikor anyám jött, hogy felébresszen, és annyi napot hiányoztam az iskolából, hogy majdnem meg kellett ismételnem a hetedik osztályt.

Ahogy idősebb lettem, egyre gyakoribbá vált, hogy az egész nap eltűnt a képernyő előtt, alkalmanként pánikszerű tanulási szünetekkel. Az órákon úgy sikerült boldogulnom, hogy az utolsó pillanatban készültem, és azzal vigasztaltam magam, hogy az iskola felett állok. A homályos öntudat pillanataiban azon tűnődtem, hogy ha úgy érzem, hogy az iskola felett állok, miért nem töltöm a plusz időmet tartalmasabb tevékenységekkel, hanem a végtelen, értelmetlen videók és játékok özönével. Elhessegettem ezeket a gondolatokat.

Magányos és melankólikus évek voltak ezek. Úgy éreztem, mintha az ablak egyik oldalán állnék, a másikon pedig az élet: látható, de elérhetetlen. A gondolat, hogy ezek életem legfontosabb évei voltak, nagy szomorúsággal töltött el. A napjaim a képernyő jobb felső sarkában lévő órára pillantva teltek el. 

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy felvettek a kedvenc egyetememre, hogy azt tanulhassam, ami a legjobban érdekelt, és hamarosan komolyabban is kezdtem foglalkozni vele, mint valaha. Az első vizsgaforduló előtti napokban hatalmas kábulatba estem, három egymást követő éjszakán át nem aludtam. Négy órát késtem és zavarban voltam a záró prezentációmon, majd felháborodtam, amikor a professzorom majdnem megbuktatott. Mit számít, ha elkések? Az utolsó négy órában egy látványos prezentációt hoztam össze. A probléma, gondoltam, az volt, hogy a tanárom rossz színben tüntetett fel.

Sajnos én voltam az, akit ez a helyzet gyötört. Az elkövetkező években szinte óramű pontossággal kezdtem el intenzív, napokig tartó rohamokba esni a lehető legrosszabb pillanatokban. Fontos határidők, társasági összejövetelek és utazások előtt azt mondogattam magamnak, hogy egy rövid, tízperces online szünettel lecsillapíthatom az idegeimet. Tíz percből aztán harminc lett, ami aztán egy óra, majd kettő óra, aztán négy, és végül az egész éjszaka. Belekeveredtem a játékok, videók, tévéműsorok, filmek, közösségi média, pornográfia, online kutatás, vásárlás, mémek, fórumok, podcastok, egészségügyi cikkek, hírek és bármi más mámorító örvényébe, amihez csak hozzá tudtam férkőzni. Amikor az egyik tevékenység hatalma alábbhagyni kezdett, átváltottam egy másikra, hogy tovább tudjak menni. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy a következő videó, a következő cikk, a következő játék után abbahagyom, de persze addigra már új lehetőségek is felmerültek, így ésszerű volt egy kicsit meghosszabbítani az időt. Mire az ég szürkévé változott és a madarak énekelni kezdtek, már a laptopomon ültem, túl fáradt voltam ahhoz, hogy megmozdítsam a kezemet vagy nyitva tartsam a szemem. Hol be, hol kialudtam magam, miközben az utolsó mozdulatok és hangok lejátszódtak a képernyőn. 

Néhány órával később a tűző napfény és az elviselhetetlen szégyen erős keverékére ébredtem. Az elmém ködös volt, az érzelmeim pedig kihaltak. Tudtam, hogy ma jobban kell teljesítenem – és annyi minden volt még a dolgom. De miután sokáig bénultan fekve feküdtem, arra gondoltam, hogy talán egyetlen videó megnézése segít felébreszteni. Így aztán újabb végtelen özönvíz vette kezdetét, mígnem valamilyen közelgő találkozó a tetőfokára lökte az önutálatomat és a félelmemet, és erőszakos fenyegetések hullámával sikerült kirángatnom magam a kábulatból, követelve, hogy soha, de soha többé ne tegyem ezt. Néha hetekig is sikerült kibírnom anélkül, hogy megadtam volna magam. Ugyanígy gyakran néhány napon belül visszatértem ugyanabba a sötét feledésbe.

Valahányszor elkezdtem használni, olyan érzés volt, mintha egy nagy takarót tekerek magam köré. Leírhatatlan kényelmet és biztonságérzetet éreztem, mintha egy gyerek lennék, akit anyám tart a karjaiban. A legjobban az volt, hogy eltűnjek, láthatatlanná váljak, hogy megálljon az idő. Néhány órára vagy napra a világ megmozdult, a testem elzsibbadt, és békét éreztem. 

De a békém nem tartott sokáig, és egyre növekvő fájdalomáradat nőtt bennem. Egyre tehetségesebbé és érettebbé váltam az életem minden más területén, de ezen a téren fokozatosan elvesztettem az irányítást. Miért nem tudtam abbahagyni az értelmetlen online videók nézését? Már nem tudtam azzal magyarázni a viselkedésemet, hogy az iskolánál jobban teljesítek – azt tanultam, ami a legjobban érdekelt. Az önszabotázsom mostanra valóban értelmetlen rejtéllyé vált. Hihetetlenül zavarban voltam, hogy a legjobb erőfeszítéseim ellenére az életem eltűnik abban az ürességben, amit a zsebemben hordok.

Sikerült jól elrejtenem a problémámat, és annyi munkát összeszednem, hogy kiemelkedő tanulmányi eredményeket érjek el, és egy nyáron ösztöndíjat kaptam egy önálló projekthez egy nagyvárosban – egy hihetetlen lehetőséghez, amiről gyerekkorom óta álmodoztam. Azonban néhány héttel a nyár kezdete után zavarba ejtő helyzetbe kerültem. Egy kis lakás kemény, fa padlóján ültem, ahol semmi bútor nem volt, csak egy matrac, egyetlen rosszul illeszkedő lepedő és egy használt légkondicionáló, amit a tikkasztó hőhullám ellenére sem sikerült beszerelnem. Vékony műanyag bolti szatyrok hevertek körülöttem, tele üres fagylaltosdobozokkal és gyorsétel-csomagolásokkal. A falnak dőlve ültem, amit egy szomszéddal osztoztam meg, aki felajánlotta, hogy használhatom az internetjét, amíg be nem állítom a saját szolgáltatásomat, és sajogtak a testem, mert az elmúlt tíz órában folyamatosan ott ültem. A telefonom fölé görnyedve több száz videót néztem, amelyeket távolról sem találtam érdekesnek vagy élvezetesnek. A kora reggeli órákban, fizikai fájdalom és mentális kimerültség gyötört, a fejemben könyörögtem magamnak: “Kérlek, hagyd abba. Kérlek, most hagyd abba. Csak hagyd abba.” Erőlködő akaratom ellenére a kezem önálló élettel mozgott, hogy rákattintsanak a következő videóra, miközben tehetetlenül néztem, és úgy éreztem magam, mint egy fogoly a szemem mögött. Még hat és fél percig elfelejtettem, hogy ezt nem akarom csinálni. Aztán egy újabb kimerültség- és fájdalomhullám öntött el, és próbáltam meggyőzni magam, hogy hagyjam abba, újra és újra, míg végül elájultam. Professzorok és szülők, feladatok és határidők nélkül a napok baljóslatúan nyúltak előttem, ezt a hátborzongató jelenetet határtalanul meghosszabbítva, napról napra, hétről hétre. Mélységesen féltem. Itt volt egy lehetőség, amiről életem nagy részét álmodtam, és mindezt a legértelmetlenebb és legmegalázóbb módon dobtam el, amit csak el tudtam volna képzelni. Mi bajom van? Miért történik ez?

Azon tűnődtem, hogy vajon ez vajon ahhoz hasonlítható-e, amit az alkoholisták átélnek, amikor isznak egy pohár alkoholt, és a gondolat halvány reménnyel töltött el – hallottam már az Anonim Alkoholistákról, és biztos voltam benne, hogy a városomban biztosan vannak néhányan, akik internetfüggőnek tartják magukat. Elhatároztam, hogy keresek egy gyűlést, és rákényszerítem magam, hogy elmenjek egyre. De amikor online keresgéltem, nemcsak a városomban, de az országomban is, sőt, sehol a világon nem találtam semmit. Abban a pillanatban leírhatatlanul reménytelennek, zavartnak és magányosnak éreztem magam. 

A nyár lassan telt, és az utolsó napokban, mielőtt vissza kellett volna térnem az iskolába, igyekeztem összehozni valamit, amit az elmúlt hónapokból fel tudok mutatni. A munkám dicséretet kapott, de üres győzelem volt. A látszat ellenére kísértett a gondolat, hogy elpazarolom az életemet, és nem érem el a bennem rejlő lehetőségeket.

Visszatértem az egyetemre, és a következő néhány év hasonlóképpen folytatódott, fájdalmas, kimerítő, titkos falási rohamokkal tarkítva a heteimet. Kipróbáltam blokkolókat, önsegítő könyveket, testmozgást, táplálékkiegészítőket, pozitív és negatív önbeszélgetést, terápiát, meditációt és minden más stratégiát, ami csak eszembe jutott, hogy megállítsam az acting out viselkedésemet. Semmi sem használt. A diploma megszerzése után kaptam egy újabb ösztöndíjat, amely három hónapot biztosított számomra az önálló munkavégzésre, amely alatt nem sokat tettem, mint megszállottan böngésztem a közösségi médiát és olvastam a híreket. Miután elfogyott az ösztöndíjam, kaptam egy kiváló állást, amelyből azonnal kirúgtak, miután hat órával késtem a munkába, miután hajnalig fennmaradtam a tévénézés előtti este. Egy kapcsolatom azért ment tönkre, mert nem tudtam elég időt vagy intimitást szentelni a partneremnek. A következő néhány kapcsolat is hasonló módon ment tönkre. A bankszámlám forgóajtóvá vált, és elkezdtem az autómban aludni, mert nem engedhettem meg magamnak a lakbért. Mindeközben a fogyasztásom még szabályozatlanabbá és túlzottabbá vált. A fantáziáim ingadozni kezdtek: feladtam minden ambíciómat, hogy életem hátralévő részét játékokkal és tévénézéssel éljem le, és képzeletben ábrázoltam magamban kegyetlen és hátborzongató módokat, amelyekkel elvehetném az életemet. Ritkán élveztem már többet használni. Kések hegyét kezdtem a mellkasomhoz nyomni, hogy lecsillapítsam a szorongásomat, és éjszaka közepén hidakra utaztam, hogy a szélén álljak.

Egy különösen súlyos függőség utáni kétségbeesésemben ismét megpróbáltam valamilyen támogató csoportot keresni a problémámra. Ezúttal csodával határos módon rábukkantam egy Tizenkét Lépésből álló közösségre játékfüggőség esetén, napi telefonos megbeszélésekkel. Évek teltek el azóta, hogy utoljára kerestem egy ilyen csoportot, és végre megtaláltam a megoldást. 

De miután átnéztem a weboldalt, úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Hasznos volt olvasni néhány eszközről, amiket használnak, de már majdnem egy hete abbahagytam a falási rohamokat, és ezúttal tényleg komolyan gondoltam, hogy abbahagyom. Az előző falási rohamom hihetetlenül fájdalmas volt, és szilárdan elhatároztam, hogy mindenáron abba kell hagynom. Biztos voltam benne, hogy most már végem van.

Néhány hónappal később, a születésnapom kora reggelén, 70 óra folyamatos játék után elájultam. Néhány napra a szülővárosomba utaztam, hogy átnézzem a gyerekkori holmijaimat, mielőtt anyám eladta a házunkat, és azt terveztem, hogy a családommal ünneplem a születésnapomat, amíg a városban leszek. Mire felébredtem az áramszünetből, lemaradtam a saját születésnapi bulimról, és kevesebb mint egy órám volt hátra, mielőtt indulnom kellett volna a repülőtérre. A telefonom tele volt nem fogadott hívásokkal, a szobám pedig rendezetlen dolgok halmával. Elviselhetetlen szégyen és pánik súlya nehezedett rám. Miután egy ideig döbbent bénultságban ültem, őrült őrületben elkezdtem járkálni a szobámban, életem során felhalmozott holmijaimat a kukába dobva, alig több mint egy futó pillantással. Az utolsó percekben, mielőtt indulnom kellett volna, letérdeltem a szoba padlójára, ahol felnőttem, és megpróbáltam elbúcsúzni. Sírni akartam, vagy hálát érezni a gyerekkori otthonomért, de semmit sem éreztem. Néhány eredménytelen perc után leültem az asztalomhoz, becsuktam a szemem, és megfogadtam magamnak, hogy ha még valaha játszom videojátékkal, megölöm magam. 

Másnap este betelefonáltam az első játékos közösségbeli találkozómra. Rosszul érkeztem, és pont a végére értem, annyira ideges voltam, hogy csak suttogtam. Két tag kedvesen felajánlotta, hogy marad velem beszélgetni, én pedig félénken, elvont általánosságokban elmagyaráztam nekik, hogy túl sokat játszom. Miután együttérzően meghallgattak, megosztották saját történeteiket, arra biztattak, hogy járjak vissza, és azt javasolták, hogy minden nap vegyek részt egy találkozón. Megfogadtam a javaslataikat. Kényelmetlen, zavaros és esetlen érzés volt őszintén és sebezhetően megosztani a gondolataimat egy olyan csoport idegennel, akik mindenféle élethelyzetből érkeztek. Sok szó esett egy Felsőbb Erőről is, ami nyugtalanított. De évekig tartó titkolózás után mások tapasztalatait hallani, amelyek az enyémeket tükrözték, olyan volt, mint vizet inni a sivatagban, és mindenki kedvessége, őszintesége és jóakarata arra késztetett, hogy visszatérjek. 

Minden mással ellentétben, amit oly sok éven át próbáltam, ezek a találkozók bizonyultak az egyetlen működőképesnek. Az első találkozó óta egyetlen játékot sem játszottam. Az önmegtartóztatás nem azért jött, mert megfenyegettem magam – ezt tettem így vagy úgy egész életemben. Azért, mert végre elkezdhettem őszintén beszélni azokkal az emberekkel, akik megértettek engem, és akik a saját megértésük fényében feltétel nélküli szeretetet ajánlottak nekem.

Bár a játéktól való tartózkodás létfontosságú kezdet volt, az online viselkedésem többi része töretlenül folytatódott, és hetekkel a kezdődő józanságom kezdete után azon kaptam magam, hogy hosszú videónézési sorozatokra szoktam áttérni. más emberek játékokat játszottam. Láttam, hogy bajba kerülök, ha ezen az úton folytatom. Kapcsolatba léptem két másik taggal, akik szintén problémás internet- és technológiahasználatukkal szerettek volna foglalkozni, és 2017 júniusában megtartottuk az Internet- és Technológiafüggők Anonim Csoportjának első találkozóját. Megállapodtunk egy heti találkozó időpontjában, és reménykedtem, hogy ugyanaz a szabadság, amit a játékoktól kaptam, hamarosan kiterjed majd az összes többi problémás internetes és technológiai viselkedésemre is.

A folyamat finoman szólva sem volt olyan egyszerű, mint szerettem volna. Az ITAA-ban töltött első öt hónapomban folyamatosan visszaestem. A józanságom olyan volt, mint egy törékeny párkány egy jeges hegyoldalon. Elkezdtem ellenőrizni a bankszámlámat, és 16 órával később egy újabb szörnyű visszaesés közepén találtam magam, és azon tűnődtem, hogyan történhetett. 

De nem adtam fel – úgy döntöttem, hogy bármit megteszek a gyógyulásért. Elindítottam egy második heti találkozót, elkezdtem rendszeresen felhívni a többi tagot, olvasni más Tizenkét Lépés közösségek irodalmát, és elkezdtem időnaplót vezetni az internet- és technológiai használatomról. Ez az elkötelezettség nemes megnyilvánulása volt. Aztán abban az évben november végén úgy döntöttem, hogy megnézek egy filmet egy este, és egy újabb szörnyű, háromnapos mámorba estem. 

Szerencsére ez volt az utolsó komoly falási rohamom. Nyilvánvalóan annyi lábmunkát végeztem, hogy ennek a bizonyos mélypontnak a mélysége elég volt ahhoz, hogy az első tartós józanság időszakába repítsen. Újonnan talált szabadságom első hónapjaiban elvonási tüneteken mentem keresztül. Káprázatos volt a fejem, dühös, apatikus és zsibbadt voltam. A kezem fájdalommal telt meg, valahányszor megpróbáltam tárgyakat megfogni, a lábam pedig nedves homokzsáknak tűnt, valahányszor megpróbáltam járni. Túl sokat aludtam, vagy egyáltalán nem tudtam aludni. Az elviselhetetlen unalom végtelen szakaszait fájdalmas extrém öröm és depresszió szakította meg, valamint intenzív késztetés, hogy a függőségemhez forduljak. Hajlandóvá váltam megszabadulni minden elvárástól azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem vagy lennem, és a felépülésemet minden más elé helyezni. Amikor nem volt erőm szembenézni a nappal, megengedtem magamnak, hogy az ágyamba feküdjek és sírjak. Amikor érzelmi csúcspontokat éltem át, védekeztem a kísértés ellen, hogy ne járjak többé gyűlésekre. Végül az elvonási tünetek elmúltak, és megszűnt az állandó használati késztetés. Lehajtott fejjel folytattam a felépülési munkámat.

Hosszú ideig fontos volt, hogy lecseréljem az okostelefonomat egy kihajtható telefonra, és megszüntessem az otthoni internetkapcsolatomat, hogy csak nyilvános helyen tudjak online csatlakozni. Töröltem az összes közösségi média fiókomat, és abbahagytam a hírek olvasását, ami soha nem segített senkinek, akiről amúgy is olvastam. A kockázatos és kiváltó technológiai viselkedést elkezdtem mindenáron elkerülendő dologként kezelni. Segítettem több találkozót elindítani. És talán a legfontosabb, hogy elkezdtem kapcsolatot kialakítani egy Felsőbb Erővel.

Végre megértettem, hogy a Lépések egy Felsőbb Erőre utalnak saját megértésem szerint. Bár a szavak benne voltak, a szívemben még mindig azt gondoltam, hogy ez a kifejezés egy valaki más felfogású Felsőbb Erőre utal. Kitaláltam egy szalmabábot a fejemben arról, hogy mi is ez a Felsőbb Erő, és úgy döntöttem, hogy semmi közöm nem akarok lenni hozzá. A csoporttársaim soha egyetlen szót sem szóltak, ami elkedvetlenített volna – épp ellenkezőleg, kíváncsian, együttérzéssel és elfogadással hallgattak. Végül rájöttem, hogy csak magammal küzdök. El kellett fogadnom azt az egyszerű tényt, hogy létezik egy hatalmas univerzum olyan dolgokból, amelyek alapvetően kívül esnek az irányításomon és a megértésemen. Lassan elkezdtem elengedni a világ feletti kontrollomat, bízva abban, hogy a dolgok a természetes medrükben mennek, miközben nyitottan hallgattam mások tapasztalatait. Ma a spirituális gyakorlataim a teljes felépülési programom sarokkövei: minden reggel és este imádkozom és meditálok, és folyamatosan átadom magam és bízom valami nálam nagyobb dologban, amit nem értek teljesen.

A következő két évben számos botlásom volt. Minden alkalommal, amikor megbotlottam, leültem és leírtam, mi történt, miért és hol kezdődött, és milyen változtatásokra van szükségem a felépülési programomban a továbbiakban. Aztán felhívtam a többi tagot, és beszéltem velük erről, megvalósítva a javaslataikat. Az utolsó botlásom 2019 végén volt, és Felsőbb Erőm kegyelméből 2020. január 1. óta folyamatos józanságban élek. Ez az utolsó botlás lett az alapja a felépülésem három új fő pillérének. 

Először is, teljesen be kellett ismernem a tehetetlenségemet. Szinte minden botlásom akkor történt, amikor megpróbáltam szünetet tartani a programban. Miután hosszú, szilárd józansági időszakokat tapasztaltam meg mindenféle késztetés nélkül, titokban azon tűnődtem, hogy vajon képes lennék-e visszalépni a programtól, és visszatérni az életemhez a gyűlések, hívások és szolgálatok okozta extra elkötelezettség nélkül. Az elmúlt két év összes kísérletezése során újra és újra megkaptam a választ a kérdésemre: soha nem voltam képes két hétnél tovább kihagyni a programot, mielőtt visszaestem volna. Az utolsó botlásom fájdalmasan hasított belém ezt az igazságot. Csakúgy, mint az AA több százezer öreg tagja, akik évtizedek óta józanok, és még mindig minden nap megjelennek a gyűléseken, nekem is mélyen be kellett vallanom, hogy én... de. Függő vagyok, hogy a függőségre nincs gyógymód, és hogy életem végéig szükségem lesz ITAA-ra. Nem vagyok kivétel a szabály alól – és ha az is vagyok, akkor már nem akarom folyamatosan keresni a megoldást.

A felépülésem második fő pillére egy szponzor megtalálása és a Lépések alkalmazása volt. Korábban a Lépéseket egy opcionális, kiegészítő erőforrásnak tekintettem, amelyre bármikor támaszkodhatok. Mások a józanság kezdeti szakasza miatt kérték, hogy legyek a szponzorom, de nekem még nem is volt szponzorom. Ismét el kellett vetnem azt a gondolatot, hogy én lehetek a kivétel a szabály alól. Találtam egy tapasztalt szponzort, és az ő iránymutatására elkezdtem alkalmazni a Lépéseket az Anonim Alkoholisták Nagy Könyve segítségével. Miután kezdetben gyanakvással, nehezteléssel, nyugtalansággal és érdektelenséggel tekintettem programunk lényegére, nagyon hálás vagyok, hogy eljutottam a felépülésem során arra a pontra, ahol hajlandóvá váltam a Lépések alkalmazására – nehéz leírni, mennyire átalakítóak és mélyrehatóak voltak számomra. Biztonságos tartályt nyújtottak, amelyen keresztül képes voltam feldolgozni a gyermekkori szexuális bántalmazás, a diszfunkcionális családi dinamika és a mérgező kapcsolatok sora miatt egész életemben cipelt rengeteg fájdalmat és szenvedést. Új megvilágításban értettem meg az önutálatomat, és képes voltam finoman elengedni, akárcsak az öngyilkosság utáni vágyamat. A terápiás munkám elengedhetetlen volt ehhez a folyamathoz, és képzett szakemberekre kellett támaszkodnom a gyógyulásomban. Szükségem volt az egyenességre, az alázatra és a sebezhetőségre is, amit a Lépések nyújtottak. Ezek elengedhetetlenek voltak a hosszú távú, tartós önmegtartóztatáshoz.

A harmadik pillér a józanság egy új megközelítése volt. A felépülésem során időnként egy bizánci hálóban navigáltam, amelyben a felső, középső és alsó határok százféle irányba kereszteződtek, cselekvési tervekkel, időbeosztással és könyvtámaszokkal, amelyek bizonytalanul egyensúlyoztak a tetején. Bár ezek az eszközök rendkívül hasznosak a felépülésemhez, az utolsó botlásom után sokkal egyszerűbb hozzáállást tanúsítottam: csak akkor használom a technológiát, ha feltétlenül szükséges. Igyekszem minimális és céltudatos módon használni, és általában kerülöm a szórakozásra, a kíváncsiságra vagy az érzelmeim eltompítására való használatot. Ha azon kapom magam, hogy eltérek ettől az elvtől, felhívom a szponzoromat, és beszélek róla. Ez az egyszerű megközelítés messze eltávolított a visszaesés sziklás szikláitól, és a nyugalom széles és hullámzó síkságára vitt. Féltem, hogy ez lesz a nehezebb út, de az ellenkezője bőségesen igaznak bizonyult. Ma már nem kényszeres, offline módon elégítem ki az öröm, a kikapcsolódás, a kíváncsiság és a kapcsolódás iránti igényeimet. A folyamat során az életem elképzelhetetlenül gazdagabbá vált.

Már nagyon régóta nem gondoltam arra, hogy “nem érem el a bennem rejlő lehetőségeket”. Ma már teljes mértékben élőnek érzem magam. Helyreállt és kibővült a képességem arra, hogy az időmet értelmes, az értékeimmel összhangban lévő ambíciók felé fordítsam. Gazdag, beteljesítő kapcsolatokat alakítottam ki, amelyekben jelen vagyok és sebezhető vagyok. A karrieremben és a pénzügyeimben megszűnt a bizonytalanság. Megfelelő pihenéssel, egészséges táplálkozással, megfelelő higiéniával és rendszeres testmozgással képes vagyok gondoskodni a testemről. Hozzáférhetek az érzelmeimhez, és boldogságot, hálát és békét tudok érezni elfojtás vagy elkülönítés nélkül. Szomorúságot, félelmet és haragot is tudok érezni. Felelősségteljesen használom az eszközeimet, amikor szükséges, és utána képes vagyok abbahagyni. Már nem kell bujkálnom vagy hazudnom, és be tudom tartani a magammal és másokkal szemben tett kötelezettségeimet. Nem emészt fel a félelem, a büszkeség vagy a szégyen, mint régen. Ehelyett azt veszem észre, hogy nyugodtan és tisztán cselekszem. 

Nemrég az óceánban voltam egy gyenge esős időszak alatt. A levegő mozdulatlan és lágy volt, az égből szürke fény szűrődött be. Sós és édesvíz íze keveredett a nyelvemen, és hűvös levegő töltötte be a mellkasomat. Sokáig mozdulatlanul álltam a vízben, egy tágas és csendes világ ölelésében, amely mindig is itt volt. Egy ablak túloldalán várt rám, amely valaha elválasztott az élettől. 


Az oldal legutóbbi frissítése: 2023. szeptember 3